6. fejezet - A csodás, csillogó Kapitólium!

Sziasztok, megígértem valamit, és most van időm.Úgyhogy hajrá.:)
Még egyszer köszönöm a 2. feliratkozót! ♥
Kritikákat elfogadok, ha szeretnétek, írjátok meg kommentben.:)





Sötét van. Az ágak karcolnak. De én futok, mit sem törődve a fájdalommal, ami minden másodpercben erősebben lüktet az egész lényemben. A hátam mögül kiáltások hangzanak. Ha jól hallom, talán három ember rohan mögöttem. Nem tudom miért, de nem akarok nagyon hátrafordulni, megnézni ki üldöz, ki akarja a halálom. De miközben ezen gondolkodom, nem veszem észre az egyik gyökeret, ami a földből áll ki. Beakad a lábam, és elterülök a földön.A kiáltások már úgy hangzanak, mintha pontosan mögöttem lennének. Feltápászkodok, és teljes gyorsasággal futok. Ám amikor már van merszem megfordulni, süvítő hangot hallok. Amikor már fordítom a fejem, éles fájdalom hatol a bal lapockám, és a gerincem közé. Egy dárda fúródott a hátamba. A mellkasomra nézek. Kis fémdarab áll ki belőle, egy hajszálnyival a szívem fölött. Megpróbálok futni, de elhagy az erőm. Összeesek egy kis tisztáson. Élettelenül.
Automatikusan felülök a süppedős ágyon, és egyből a dárda helyére tapasztom a kezem. Nincs ott semmi, csak a bőrömet tapintom meg. A sértetlen bőrömet.
~ Csak egy álom volt. Csak egy álom.~ nyugtatom magam. De ez is csak áltatás. Nagy valószínűséggel két hét múlva már nem tudom magam megnyugtatni. Végignézek a nappalin. Tegnap ezek szerint már nem volt erőm visszamenni a szobámba. Majd az ablakon megakad a szemem. Már minimum reggel 7 óra van, de csak a sötétséget látom az ablakon kívül. Néha felbukkan egy apró fénysáv, de ezen kívül semmi.
Felkelek, ám még mindig reszketek. Még erősen él bennem az álmodott fájdalom. Az étkező felé veszem az irányt. Amikor belépek az ajtón, megnyugszom. Itt van mindenki. Még Haymitch is. Nagy valószínűséggel másnapos, azért néz ilyen gorombán. Anya éppen egy agyondíszített aprósüteményt vesz le a tortaállványról. Apa forrócsokoládéba mártogatja a kiflijét. Gondolom, az itteni péksütemények nem olyan finomak mint otthon, de valamivel ki kell húzni. Daniel pedig egy nagy adag müzlit lapátol éppen. Mondanám neki, hogy miért sietsz van időd! - de akkor hazudnék. Inkább leülök mellé, elveszek egy gőzölgő forrócsokit, amiben apró labdácskák úsznak.
 - Pillecukor.-suttogja Dan.
 - Kérsz egyet? - nyújtok neki egy másik bögrét.
 - Nem kell, ebben a müzliben még az is van. - legyint. - Ezek a Kapitóliumiak szeretik halmozni a finomat. - jegyzi meg.
 - Igazad lehet.
 - Nézzétek itt vagyunk!-mutat ki az ablakon apa. Amikor kiejti az első betűt a száján, varázsütésre megtelik világossággal az étkező, és tükörsima víz fogad, melynek közepén ott állt a csodás, csillogó Kapitólium.-hogy idézzem az embereket akik áradoznak róla.
Egyből az ablaküveghez rohanok. Csodálatos látványt nyújt az egész város. A rengeteg kupola, torony, szín, és vidámság ami belőle árad, magával ragad. Egyszerűen érzem, hogy itt mindig nagy a nyüzsgés, sosem alszik igazán a teljes város.
 - Apja lánya. - jegyzi meg anya.
 Ezt most miért mondta? Jó, az igaz, hogy apától örököltem a tehetségem a művészetekhez, és van szépérzékem, de azért nem kell ilyen gúnyosan mondani.
 - Csodás nem? - jön mellém apa. - Én is így reagáltam a látványára. De vigyázz Amy ne hagyd hogy beszippantson ez az egész. - néz rám komolyan.
 - Észben fogom tartani. - hogy ezt tettel is megerősítsem elfordulok az üvegtől.
 - Mi tetszik ennyire nektek ebben? - néz ki az ablakon az öcsém. -Nekem túl csicsás.
 - Anyja fia. - jegyzi meg apa. Anya rosszallóan néz rá. -Most mi van? Neked szabad mondani, de nekem nem?
 - Ott a pont.-vonom meg a vállam, miközben anyára nézek.
 Ő pedig hitetlenkedve mered rám.
 - Amelia, mars átöltözni! Daniel neked is!
 - Igenis.- jegyzem meg, miközben nevetve elfutunk Dannel. Néha jobb gyereknek lenni, így 16 évesen, minthogy a felnőttek unalmas, lehervasztó témákkal traktáljanak.
Belépek a szobámba, és kinyitom a szekrényajtót. Kiveszek egy egyszerű szürke nadrágot, és mellé egy kicsit bő, sötétkék inget. a hajam még mindig az anya által font fonatban van.
Becsukom a szekrényt, megcsinálom az ágyam. Nekik ez semmi, nekem viszont már napi rutin.
Kilépek az ajtón. Anya mondja, hogy megérkeztünk. Átkarolom a kezét amit nekem nyújt. Apáék már a leszállásra készen, a vonat elején állnak az ajtó mellet. És kint várnak az emberek. Már most hallom a sikoltozást. Pedig még nem is tudják, hogy ki fog meghalni. Lehet, hogy semelyikünk. Lehet hogy mindketten.
Az ajtó egy nyekkenés nélkül, simán kinyílik. Amit hallok az a vad, ordítozó tömeg. A legkülönbözőbb arcok mosolyognak ránk.
Van egy olyan férfi, aki kopasz, viszont barna színnel a fejbőrére, hajszerű indák vannak tetoválva. Ajkát méregzöld rúzs fedi. A mellette álló nő bőre a halványpiros, és a halvány-narancssárga között van valahol.
És ez még csak a kezdet. Volt ott arctetoválás, a nőknek mellbe ültetett ékkő, a férfiaknak aranyfog.
 - Ők egész nap itt várják a befutó lehetséges kiválasztottakat? - kérdezem anyától suttogva.
 - Simán kinézem belőlük. - mondja.
Békeőrök fognak körül minket, és elvezettek minket. Kíváncsi vagyok, milyen emberek a Békeőrök. Vajon úgy nevelték őket, hogy ne érezzenek szánalmat az emberek ellen? Vagy ők is rendes, érző emberek.
Na, erre a válaszra várhatok. Beültetnek egy páncélozott autóba, így nem is látok semmit amíg oda nem érünk a Kapitólium központjába. Ott még átmegyünk egy kerítésen, így bejutunk Snow rezidenciájába.
 Itt kiszállunk, és bemegyünk az épületbe. Nagyon fehér. Ennyi ami eszembe jutott. És rengeteg rózsa van bent. De tényleg, minden emeleten, csak a folyosókon minimum 20 váza, teletömve virágokkal. Növénymániás férfi, annyi szent.
 - Ez a rezidenciájuk a sorsolásig. - nyitott ki egy hatalmas ajtót az egyik Békeőr a második emeleten. - Érezzék magukat otthon. - azzal otthagyott minket.
~ Vagy inkább érezzék magukat úgy, mint a karámba zárt állat, aki még nem tudja, hogy le fogják- e vágni! ~ gondolom magamban.
 Hatalmas a lakosztály. De nem tudtam semmit élvezni, hiába imádom az ilyen dolgokat. Habár van, ami már nekem is túl csicsás.
Már csak ülni tudok. Vagy járkálni, de mivel ez idegesíti a többieket, így marad az ülés. Haymitch megint leissza magát, ezúttal mellettem. Anya az ablakon bámul ki, apa zuhanyzik. Az öcsém pedig elszundított azon a hatalmas ágyon amibe tízszer beleférne.
 Én csak mereven bámulok, majd eszem egy kicsit és elvonulok a szobámba, amit én inkább a birodalom szóval illetnék. Saját fürdőszoba, hatalmas gardrób, és egy giga nagy hálószoba.
Átvettem egy selyempizsamát, és bebújtam a puha takarók alá.
Csak reménykedem, hogy most nem lesz rémálmom.
Ha már az életem egy pokol.