9. fejezet - Első nap, felkészítő csapat, na meg Xavier és a mentor

Sziasztok! :)
Itt a 9. rész. Bevallom ez volt a leghosszabb ideig írt rész, de ezt  is volt a legnagyobb öröm írni.( azt is bevallom, hogy még az 1600. kattintásnál kezdtem el, és 3-szor javítottam át a számot :D) Köszönöm szépen a pipákat, commenteket,  és a 6. feliratkozót (!) ♥ . De tényleg.:)  Minden bejegyzésnél.
Túl az 1900 kattintáson! :)
Na, elég belőlem, meg a köszönetnyilvánításból.
Jó olvasást! :)
Remélem tetszeni fog! :)

U.I.: Commentelni, pipálni ér! ;)


   Reggel azt veszem észre, miután felkelek, hogy nem a szobámban vagyok, hanem a lakosztály nappalijában, testemen egy puha takaróval.
 - Nézd már! Felkelt a kis Lia! - vigyorog az asztalnál Nathan. Ő és Melissa együtt eszik a reggelit.
 - Ó, szegény Odair. - mondom, miközben nyújtózkodok. - Ma sem múlik el a súlyos egoizmusod?
 - Gyerekek! Elég! Együk meg kulturáltan a reggelit, ha lehet. - hord le minket Melissa.
 - Maga hogy hogy még  itt van ? - kérdezem a nőtől.
 - Hát, én titeket választottalak, úgyhogy a többieknek egy másik segítőjük lesz. - mosolyog, miközben egy apró süteményt majszol. - Mesés lesz ez a pár nap!
Mesés??? Ebben a pár napban arra fognak minket trenírozni, hogy kell embert ölni!
 - Igen... mesés. - dőlök vissza a kanapéra.
 - Ne is álmodj róla! Mars öltözni, majd reggelizni. - terem mellettem Melissa, majd a folyosó felé lök, ahol a szobáink vannak.
Belépek a hálómba. Csodaszép, de ezen már meg sem lepődök. Fogok egy kikészített törölközőt, és elmegyek  a fürdőszobába. Levetkőzöm, bemegyek a zuhanyzókabinba, majd az arcomba engedem a hideg vizet.
Felejts el mindent, és ébredj fel. Mondom magamnak.
Miután elég kitisztultnak vélem a gondolataimat, megnézem a különböző funkciókat.
A végén erős virágillattal megáldva lépek ki a kabinból.
Bemegyek a szobába. Kinyitom a szekrényt. Kiveszek egy lenge sötétkék inget, amire deréktájon csatolok egy vékony övet,mert nekem extra lenge,
~ Kellett nekem anya magasságát és vékonyságát örökölni. ~ mondom magamban, majd egy vékony szabású nadrágot is felveszek. Na, ezzel is meglennék. A hajam megfésülöm, majd csak úgy, vizesen, egyszerű kontyba kötöm.
Halkan dúdolok, miközben kimegyek a szobámból és leülök az étkezőasztalhoz. Magamhoz veszek egy bögre forrócsokoládét, és egy kiflit. Ráérősen mártogatom az italba a péksüteményt, miközben a gondolataim már messze járnak.

Felfoghatatlan. Egy hete még teljesen normális életem volt a 12. - ben. Most pedig itt ülök a végzetemre várva. Azt sem tudom, hogy ma mi lesz. Talán a  stylistommal és a felkészítő csapattal fogunk találkozni. Jaj, de jó.
Nem tudom, hogy lesz a körmenet, mert amíg a körzetekből választották a gyerekeket, addig a sajátosságokra összpontosítottak a ruháknál. A 12. körzet volt a széntermelés helyszíne, ám a háború után az otthonunknak új feladatot adtak. Gyógyszergyártás. Azért reménykedem, hogy nem patikusköpenyben, ijesztően fehér kiegészítőkkel vonulok majd fel. Beleborzongok. Nem értem, Snow hogy érte el, hogy újra közkedvelt legyen a Viadal. De valahogy sikerült neki. Én pedig nem fogok engedelmeskedni, ennek a beteg ,,műsornak" . Nem akarom, hogy Dan azt lássa, hogy este a fényképem vetítik az égre. Nem akarom, hogy bárki azt lássa, hogy a szerette meghal. Senki sem érdemli meg.
A következő pillanatban egy kiáltásra eszmélek fel.
 - Amelia! Az a terítő tudod milyen drága volt??? - visítja Melissa.
 - Mi? - eszmélek föl, és a következő pillanatban meg is látom a felháborodásának okát. A barna folt a terítőn, és a felborult bögre árulkodó nyomnak bizonyul.
 - Sajnálom. - kelek fel az asztaltól.
 - Sajnálhatod is! - vágja rá dühösen Melissa.
Erre begurulok, mert neki a kiömlött ital a problémája, míg nekem az, hogy nagy valószínűséggel csak pár napom, vagy 1 hetem van hátra. Ezzel a gondolatmenettel egy időben a vajazókést az étkezőasztal lapjába szúrom.
 - Az mahagóni! - kiállt fel már-már hisztérikusan.
Én csak ciccegek, és ledobom magam a kanapéra. Most nincs kedvem mentegetőzni.
 - Mi folyik itt? - jön ki Nathan a szobák folyosójáról, miközben még megigazítja a rövid ujjú fölsőjét.
 - Amelia szemtelenkedik. - mondja felháborodottan Melissa.
 - Nem szemtelenkedek, csak nem értem minek ekkora hűhó egyetlen terítőért! - vágok vissza.
 - Azt asztalt is megrongáltad! Ezzel a hozzáállással ne csodálkozz ha nem kedvelnek!
 - A Kapitólium pedig az életemet szaggatta darabokra, mindössze pár nap alatt!Az nem érdekel senkit? És nem érdekel, ki mennyire kedvel! Nem fogom vigyorogva üdvözölni azokat a beteg, idióta embereket, akik a halálomra fogadnak! - fakadok ki, majd pár könnycsepp legördül az arcomon, aztán nem bírom tovább, és  elrohanok a szobámba. Ezt lehet, hogy gyengeségnek vették, de nem igazán izgat. Mikor beérek a szobámba, az ágyra vetem magam. A könnyeim folynak, mintha nem lehetne megállítani. De így is van.
 ~ A 12. körzet..... Vissza akarok menni! De ez csak egyféleképpen lehetséges...Ha megnyerem a Viadalt.
Kisírt szemmel kelek fel. De elszántan. Mostantól nem fog érdekelni, hogy mit gondolnak. Csak egy dolog lebeg célként a szemem előtt.  A Győzelem.
Amikor kinyitom az ajtót, egy lány áll ott. Nem értem mit keres itt, ő azonban lehajtja a fejét, és némán utat enged. Én nem értem, majd amikor látom, hogy a fürdőszobában felszedi a ruhám, amit még tegnap otthagytam, világossá válik. Ő egy Avox, vagyis egy néma szolga.
Amikor elmegy mellettem, halkan azt suttogom neki.
 - Köszönöm.
 Alig észrevehetően elmosolyodik, és bólint. Majd gyorsan elsiet.
 - Lia, megnyugodtál? - lép mellém Nathan.
 - Miért érdekel ? - kérdezem.
 - Mert fél óra múlva találkozol a csapatoddal, azért. - vágja rá epésen, majd ott is hagy.
 - Pff..  -teszem karba a kezem.
 Ekkor szólnak, hogy várnak a földszinten.
Odalépek a lifthez,megnyomom a hívógombot. Ekkor mellém lép Odair.
 - Most mit akarsz?
 - Semmit, nemes egyszerűséggel engem is hívtak, ha annyira érdekel - veti oda a választ.
 - Oh, értem. - húzom ki magam. Ha így állunk.
Beszállunk a liftbe, majd egy rövidke kínos csend után kinyílik az ajtó.
 - Amelia! - ront rám egy  furcsa kinézetű pasas. Méregzöld színű felzselézett haja, tetoválások végig a nyakán, a szeme mellett pedig egy egy csillogó kövecske. És igen...egy  férfiról beszélünk - A nevem Maxim! Én vagyok az egyik tagja a felkészítő csapatodnak drágám! - ragadja meg a vállam, kihúz a fülkéből, majd elkezd nekem mesélni, mintha mindez teljesen természetes lenne.
 Hátrafordulok, segítségkérő pillantásokkal, de csak Nathan reklámvigyorát látom, miközben egy alacsony, türkizkék bőrű nővel beszélget, majd elindulnak a másik irányba.
 Majd mikor visszafordulok, tovább hallgatom Maxim áradozását.
 - Xavier az egyik legjobb, örülhetsz, hogy őt kaptad stylistnak. Istenem, milyen gyönyörű ruhát tervezett a múlt hónapban... persze titokban - kuncog - Feltörekvő divattervező, de nem szereti előbb mutogatni a munkáit, mint az szükséges. - most bemegyünk egy ajtón. Itt találkozok még két nővel.
 - Jajj! Amelia  Mellark! Csodálatos keveréke a szüleinek! - sikítja az egyik, majd odarohan hozzám. - Az apja gyönyörű kék szeme, az anyja csodálatos árnyalatú barna haja, a bőre kissé bronzos, de nem annyira, hogy kreolnak lehessen mondani, az anyja nőies, törékeny alkata, és magassága.
 - Ezt vitatnám, de mindegy. - nézek végig magamon. Én a nőies, na persze.
 - Köszönjük ezt a gyors összefoglalót a lány adottságairól Nita. - tolja el előlem a velem egy magasságú, picit dundi  nőt egy kifejezetten magas, és vékony. - Szervusz Amelia. Az én nevem Tasha. Én fogok a sminkeddel foglalkozni.
 - Én a körmöddel. - mondja vidáman Nita.
 - Én pedig a hajaddal. -  fejezi be Maxim. - Most pedig tegyük rendbe ezt a lányt, amíg Xavier ide nem ér. - tapsol kettőt.




                                                           
                                   *                                  *                                     *


A köröm tökéletes ovális alakra reszelve, a hajam rendezett, frissen mosott. Úgy 1 órával a csapattal való találkozás után, ijesztően rendezetten ülök egy fülkében.  Nem lehet szobának nevezni, ahhoz túl kicsi. Három szekrény van benne. Hideg árnyalatok köszönnek vissza a falakról, és a bútorokról. Én éppen egy türkizkék fotelben ülök, egy szál köntösben, és fehérneműben. Eközben egy kis asztalra kerül az ebédem, ami a kanapék, és fotelek között van. Gyorsan el is fogyasztom az ételt, mert nagyon ízlik. Majd tovább várom, hogy az a bizonyos Xavier feltűnjön végre  a színem. Hirtelen egy ajtó zaja csapja meg a fülem.
 Egy húszas évei közepét taposó fickó áll meg előttem.Talán 26 körül van. Amit először kiszúrok a külsején, hogy sokkal normálisabb, mint akikkel eddig találkoztam a Kapitóliumban. Szőkés hajának eleje szálkásan  felzselézve, jég kék szeme engem fürkész. Aztán feltűnik, hogy pár kék tincs van a hajában.
 - Amelia, a nevem Xavier - mutatkozik be. Majd észreveszi, hogy kissé feszült és merev vagyok. Egy apró mosoly árnyékát látom átsuhanni az arcán.
 - Üdv, Xavier - mondom. Még engem is megrémít, hogy milyen hideg a hangom. Akárcsak mint az ő szeme színe. - Ugye nem akar nevetséges, vagy ijesztően fehér ruhába öltöztetni? - bukik ki belőlem a kérdés, amit egyből meg is bánok.
 - Nem. - itt látom, mennyire mulattatta az előző kérdésem, mert most egy egész mosollyal jutalmaz, nem csak egy árnyékkal. - De légyszíves tegezz, mert annyival azért nem vagyok idősebb nálad.
 - Rendben. - mosolygok vissza rá. Valamiért kezdtem feloldódni a környezetében. Talán azért, mert nem volt idegesítő a beszédstílusa, vagy az egész lénye.
 - Tehát..... - húz elő egy papírt a zsebéből, majd széthajtogatta. - Nathan Odair a párod?
 - Tessék??? - szalad fel a szemöldököm egy minutum alatt.
 - Úgy értem a beosztott..... - mivel rövidre akarja fogni meg is változtatja a mondandóját. - Az a fiú, akivel egy emeleten laksz.
 - Oh, igen, ő az - vágom rá már-már vidáman a választ. Nem azért, mert Nathanről van sző, hanem azért, mert Xavier gyorsan megértette velem.
 - Rendben - teszi el a lapot. Én nem értem, miért kellett ez a kérdés.
 - Mikor lesz a bemutatás?
 - Holnap délelőtt. - tűri fel sötétkék ingét, amit egy fekete, elegáns, ugyanolyan hosszú gombos mellénnyel párosított.
 - Értem..... - teljesen véletlenül, és akaratlanul pillantok az alkarjára, de ez az egy másodperc elég volt. Egy madarat látok, egy körben, nyíllal a csőrében. Ez egy tetoválás. Ami olyan, mint anya kitűzője.
 Xavier meglátja, hogy hova nézek.
 - Oh, a  tetoválásom nézed ... gondolom rájöttél, hogy honnan van az ábra.
 - Igen... de miért csináltad? - már megint nem tudok parancsolni a szavaimnak.
 - A szüleim a háborúban harcoltak, és meghaltak - szomorú mosollyal folytatja a történetet. - Most biztos azt kérdezed magadban, hogy akkor mégis mi a fenéért jöttem ide, hogy stylist legyek..a válasz egyszerű. Véget akarok vetni ennek az egésznek. De ha azt nem is tudom elérni, legalább meg tudok menteni két gyereket..
 - Kettőt? - vonom fel megint a szemem.
 - Még nem is néztelek meg. - áll fel hirtelen. Tereli a témát. Nyújtja a kezét, amit én el is fogadok, majd egy sámlira állít, és leveszem a köntösöm. Egy szál fehérneműben állok, ő pedig, mintha egy építész a tervrajzokat javítaná, odalép hozzám, mondja, hogy húzzam ki magam,itt tettel is megerősíti a kérését, mert fogja a vállam, és hátrahúzza, az állam pedig följebb emeli.
 - Legyél büszke - mondja. - légyszíves csukd be a szemed.
Engedelmeskedem, majd érzem, hogy egy ruhát ad rám.
 - Miért nem nézhetek?
 - Mert meglepetésnek szánom - a hangja alapján hallom, hogy mosolyog.
 - Hát jó, rád bízom.




                         
                                     *                                *                                   *


Miután Xavier gémkapcsokkal rám alakította a ruhát, kaptam egy újat, amit felkapok és elmehetek. Fáradtan nyomom  meg a lift hívógombját, és vártam. Mikor megjön a felvonó, beléptem. A fülkében töltött rövid idő ráébreszt, ogy nekem még van ma egy túlélendő vacsorám Melissával.
Amikor viszont kinyílik az ajtó, az asztalnál három ember ül az étkezőben. Kettő oldalt ül, egy pedig nekem háttal. Két személyt egyből felismerek. Melissa és Nathan.
Ekkor, abbahagyják a beszélgetést, mert meghallják, hogy belépek. Odair csak mosolyogva biccent. De ez nem vidám, vagy önelégült mosoly. Ez szomorú
 - Á, Amelia! - mondja vidáman Melissa. - Megérkezett a mentorotok.
Ekkor a háttal ülő illető feláll, és megfordul.Én csak ledermedve figyelem a mozdulatait.
 - Szia Amelia. - köszönt.
A tagjaim továbbra is megfeszülnek, majd oda sétálok elé, hogy jobban szemügyre vegyem az új mentorom.
  - Am...
Nem hagyom hogy befejezze a nevem, hirtelen megölelem. Melissa furán, de boldogan néz, Nathan pedig továbbra is szomorú mosollyal ül.
 - Szia......Apa... - suttogom a vállába.